1

   

     A nap úgy telt, ahogy az elképesztően csodás reggelem után számítottam rá. Borzalmasan.

Takarítottam, főztem, igyekeztem kiverni a fejemből a rémálmokat és próbáltam kitalálni, hogy vajon miről sustoroghatnak egész nap a nevelő szüleim. Néha - néha sunyi pillantásokat vetettek rám, majd megint összenéztek és kivételesen jókedvűnek tűntek.

Rossz előérzetem volt. És a megérzéseim eddig még sosem hagytak cserben.

   Ez be is igazolódik, amikor este enni készülök a konyhában, ők pedig óriási hévvel berontanak, mire kérdőn nézek rájuk.

- Hah!! - csap le elém a nevelő apám diadalittasan egy szórólap szerű papírdarabot, miközben éppen a vacsorának szánt kenyeret vajazom. Értetlenül nézek rá és a nevelő anyámra, hogy mégis mit akarhatnak. Egy másodperccel később választ is kapok a kérdésemre.

- Végre találtunk rá megoldást, hogy megszabaduljunk tőled, viszont ugyanúgy kapjuk a pénzt utánad.

Mert persze nem a két szép szememért tartanak el..

- Nahát - morgom színtelen hangon, miközben összeszorul a gyomrom, de azért próbálok semleges arckifejezéssel visszabámulni az üresen csillogó, kapzsi szempárba. - És mi lenne az?

A papírdarabra téved a pillantásom, és meglátva a terep mintázatos szegélyt, már azelőtt tudom a választ, mielőtt elhangzik.. Halkan nyelek egyet és a kést az asztallapra ejtem.

- Katonai nevelőtábor - vigyorodik el gonoszan a nevelő anyám, aki összehúzott szemmel figyeli a reakciómat. Nem akarom megszerezni nekik azt az örömöt, hogy lássanak összeomlani, így hát keserű mosollyal biccentek egyet, némán felállok az asztaltól, majd elindulok a lépcső felé.

- Ne olyan gyorsan! - dörrennek rám szinte egyszerre, majd nevelőapám folytatja. - Talán mi fogunk elpakolni utánad?!

- Bocsánat - mormogom, majd visszasétálok, felkapom a tányért és az evőeszközöket, az el sem fogyasztott vacsorámat a kukába söpröm, és a mosogatóhoz sétálok, hogy elmosogassam az ott feltermelődött piszkos edényeket, miközben a nevelő szüleim átsétálnak a nappaliba, hogy belekezdjenek szokásos esti szappanopera maratonjukba.

Az agyamban egymást kergetik a gondolatok, bevillan, hogy valamikor olvastam erről a táborról, ahová a rossz gyerekeket, és a fiatalkorú bűnözőket szokták vinni - legalábbis ez a hivatalos álláspont. A valóság viszont - mint az onnan kikerültek beszámolói bizonyítják - az, hogy azokat küldik oda, akiket már nem tűrnek meg otthon, vagy esetleg kezelhetetlenek, reménytelenek és hiábavalók.

Hát ide fogok kerülni - gondolom keserűen, majd letörlök egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, amelyet az utolsó pillanatban kapok el, mielőtt kicsordulna.

   Miután végzek a mosogatással, szárazra törölgetem a mosogatót és a körülötte lévő asztallapot, majd csendesen odalopakodok a nappali ajtajához, amely félig nyitva van, így az előszoba falaira táncoló árnyakat vetnek a televízió villódzó fényei, ami az esti félhomályban és ebben a házban pedig pláne - nagyon ijesztően hat. Meggyőződök róla, hogy nem érdekli már őket, amit innentől kezdve csinálok, így elindulok az emeletre.

A lépcső felénél járok, amikor eszembe jut valami, így megtorpanok. Visszasétálok a nappalihoz és bedugom a fejem, majd megköszörülöm a torkom, mire ingerült pillantásokkal reagálnak. Visszanyelem a nyelvem hegyére tóduló sértéseket, mint ahogyan ezt tettem az elmúlt jó pár évben, és gyorsan kibököm a kérdést, ami szöget ütött a fejemben.

- Mikor kezdődik a tábor? - A hangom szokatlanul vékonykának hangzik. Szinte nem is vagyok benne biztos, hogy az enyém.

- Holnap indulsz - hangzik a válasz csak úgy odavetve, mintha semmilyen jelentősége nem lenne, pedig ha tudnák, mi játszódik le a lelkemben ebben a pillanatban. Dehát honnan is tudhatnák, mikor sohasem foglalkoztak velem.

Megkapaszkodom az ajtófélfában a hirtelen rám törő szédülés miatt, s amikor rápillantok a kezemre, látom, hogy az ujjaim már elfehéredtek a sötétre színezett faléc szorongatásától. Mély levegőt veszek, hogy kitisztuljon a fejem, majd megfordulok, és ismételten elindulok felfelé.

- Akkor elkezdek pakolni - mormogom, de ezt már csak magamnak.

Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy rohanok felfelé, hogy beérjek a szobámba, mielőtt még kitör belőlem a zokogás.

Mihelyst becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamhoz rohanok, majd úgy, ahogy vagyok, rávetem magam. Hiába próbálom visszatartani, érzem, ahogy könnyek áztatják a párnámat.

   Nem akarok katonai táborba menni - gondolom teljesen kétségbeesve. Mi lesz velem? Sosem voltam erős, sosem voltam gyors. Ha jobban belegondolok, igazából semmiben sem vagyok jó. Maximum a rejtőzködésben, na abban aztán van gyakorlatom. Plusz egyszer bemostam alsó tagozatban egy Ben nevű gyereknek, aki az eset után másnap azt mondta, hogy egész ügyesen csináltam, majd felajánlotta, hogy legyünk barátok, mire én hisztérikus kacagásban törtem ki, és újra rávetettem magam.

Nahát, Jules, ez minden, amit fel tudsz mutatni?

Már az első napon kinyírnak - gondolom keserűen, majd megtörlöm a szemem és feltápászkodom, a szekrényemhez botorkálok, kiveszem a sporttáskám és elkezdem beledobálni a ruháimat, de közben eszembe jutnak az álmok.

   Pár hete már ugyanazt álmodom minden nap. Ha az álmomban rajtam lévő egyenruhára gondolok, akkor egyértelműen katonai cucc, ami azt jelentené, hogy előre megálmodtam, mi fog történni velem? Vagy csupán teljesen véletlen megérzés volt?

Remélem, különben, bizonytalan időn belül nagyon nagy bajban leszek.

Legyintetek egyet, és megpróbálom elhessegetni a gondolatot, amely vészjóslóan férkőzik a fejembe, és azt sugallja: máskor is volt már, hogy történt velem olyasmi, amiről előtte álmodtam...

***

   Hiába forgolódtam egész éjjel, hiába próbáltam meghosszabbítani az éjszakát, végül mégis csak eljött a reggel. Szinte semmit nem aludtam, féltem, hogy ha lecsukom a szemem, még gyorsabban eltelik az idő.

  Így hát hajnali hét órakor, amikor a nevelő szüleim benyitnak a szobámba, én már indulásra készen és a sorsomba teljesen beletörődve várom őket az ágy szélén üldögélve, ami láthatóan meghökkenti őket, de aztán gyorsan rendezik a vonásaikat.

- Gyere - vetik oda. Semmi jó reggelt, persze ezt már megszoktam az elmúlt években, úgyhogy nem igazán lepődtem meg, bár így, hogy kitudja mennyi időre elküldenek a halál.. nos hát tudjátok hova, valamivel azért többet vártam volna. Mindegy, ezt dobta a gép.

   Szó nélkül felállok, felkapom a cuccaim és követem őket a kocsihoz. Útközben gondolatban elköszönök a háztól, ettől a borzalmas helytől, de főleg a szobámtól, amely olyan sok veszekedés során volt biztonságos menedékhelyem, valamint a kertben álló fűzfától, amelynek ágai között olyan sokszor bújtam el a világ elől. Még a szomszéd macskára is vetek egy szomorú pillantást búcsúzóul, amint meglátom a kerítés tetején üldögélni. Az a dög mindig bemászott az ablakomon, amint kinyitottam. Az agyamra ment, most mégis hiányozni fog. Talán ő volt az egyetlen élőlény, akit valahol a szívem mélyén egészen megkedveltem, pedig minden találkozásunkkor legszívesebben visszadobtam volna az ablakon keresztül, amin bejött.

   Hiába fűződött ehhez a városhoz oly sok rossz emlékem, most, ahogy elhagyjuk mégis furcsa nyomást érzek a mellkasomon. Az elmúlt nyolc évben sosem hagytam el a környéket, igazából még csak késztetést sem éreztem rá, hiszen kihez mentem volna. Sehol sem voltak barátaim.

És most ki tudja mikor térek vissza. Talán soha.

0

  

   A földön térek magamhoz.
Laposakat pislogva próbálok feltápászkodni, de az oldalamba hirtelen éles fájdalom nyilall, amitől hangosan nyögve rogyok vissza a porba. Megemelem a karjaimat, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy tudom őket mozgatni. Lefelé siklik a pillantásom és észreveszem, hogy zöld terepmintás egyenruha van rajtam, amit nem tudok mire vélni.

   Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: óriási bajba kerültem. Kiabálást hallok, mintha a nevemet ordítaná valaki, majd tűzropogásra emlékeztető hangok töltik meg a fejem, de ezekből csak arra tudok rájönni, hogy baj van a hallásommal, mert mindent eszméletlenül tompának tűnik. Lehunyom a szemem - megpróbálok rájönni, hogy kerültem ide, és hogy mi történt velem, de a memóriám szokatlan módon teljesen cserben hagy - , így inkább újra kinyitom. Ekkor pedig feltűnik, hogy feketeség, korom és füst tölti meg az eget.

   Lassan oldalra fordítom a fejem és elakad a lélegzetem.

***

   - Ááhh!! - Vérfagyasztó sikolyt hallok, mire kipattannak a szemeim, és ugyanebben a pillanatban rájövök, hogy én magam sikoltottam álmomban. A lepedőm csurom vizes, és patakokban folyik rólam a víz.

   Miután lerázom magamról a takaróm, idegesen felpattanok és odasétálok a tükörhöz, csak hogy megállapítsam, hogy a hajam csimbókokban lóg az arcomba, ami olyan fehér, akárcsak az általam csupán magánzárkának nevezett szobám falai, a szemeim alatt pedig ocsmány, lila karikák vertek tanyát.

- Fuj - minősítem egyetlen, mogorva szóval a látványt, majd halk léptekkel inkább kilopózom a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

   Miközben a tűzforró vízben égetem a bőröm, elgondolkozom. Egy hete ugyanaz a rémálom. És mindig csupán egy rövidke epizód marad meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy nem csak annyi az álom, mint amire emlékszem. Egyszerű megérzés. Nem tudom, mire vélni, de egyre jobban kételkedem a saját épelméjűségemben. Bár jobban belegondolva, annyi verést kapok az alkoholista nevelő szüleimtől, hogy nem is lenne csoda, ha meggárgyultam volna. A zubogó víz alatt állva szemügyre veszem a testemet borító kék - zöld foltokat, és megborzongok. Szinte már alig érzem a fájdalmat, annyira hozzászoktam.

  Kilépek a zuhanyfülkéből és újra a tükörbe nézek. Arcomhoz érintem az ujjaim, és azt kívánom, bárcsak szép arcom lenne. De nem, nekem csupán egyszerű arcvonások, vaskos ajkak, pici orr, piros orcák és kékeszöld szemek jutottak. Sehol semmi különleges. Pedig ott nincs semmilyen bántalmazás nyoma, mert nem akarják, hogy valaki megtudja, mit művelnek velem itthon. A testemet el lehet takarni ruhákkal, de az arcomat nem.

   A barátaim - amikor még voltak - , folyton mondogatták, hogy szóljak a rendőrségnek, vagy az iskolai tanácsadónak, de sosem szóltam. Inkább szép csendesen eltávolodtam mindenkitől, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat. A suliban lehajtott fejjel járkálok, nehogy valaki szemkontaktust tudjon létesíteni velem, amikor pedig ebédidő van, inkább beszökök az egyik üres terembe elfogyasztani a száraz szendvicseimet.

   Nem sokszor kerülök bajba, nem szeretem a feltűnést, de néha azt kívánom, bárcsak valakit jó alaposan elagyabugyálhatnék, hogy levezessem a stresszt. Jó páran megérdemelnék, azt hiszem, de inkább nem kísértem a sorsot, mert ha az iskola felhívja a nevelő szüleimet, akkor valószínűsíthetően félholtra vernek.

   Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, biztosan tettem valami rosszat előző életemben, amiért ezt érdemlem. Vagy legalábbis mindig ezt mondogatom magamnak, miközben a nevelő apám alkoholtól bűzlő leheletét az arcomba fújva üt - vág, ahol ér, én pedig remegő ajkakkal, összegörnyedve tűröm. Sosem szoktam sírni, ezt az örömöt nem fogom megszerezni nekik, - így határoztam egyszer, amikor még régen könnyáztatta arcomba néztek, és harsányan kinevettek.

   Hogy miért nem szöktem még el? Nem is tudom. Lehet, hogy beteges, de itt mégis úgy érzem, hogy tartozom valahová, és nem vagyok teljes egymagam a világban. Ezért sem szóltam még soha senkinek arról, hogy miket kell elviselnem nap, mint nap. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok elmenni sehová. Csendben tűrtem mindig is, és ez így is marad.

   Legalábbis így terveztem. Aztán egy nap valami megváltozott...