3

   Will mindent megmutat a táboron belül. Elsétálunk a menza mellett - ahonnan hangos zsivaj jelzi az ebédidőt -, majd megnézzük a főépületet - ott kell majd minden papírmunkát intéztetni - és a legfontosabb dolgok ott fognak történni. Körbevezet a kiképző központban is, amelynek mind a belső, mind a külső része óriási, hogy Will szavait idézzem: "Rengeteget fogsz itt szenvedni." Legvégül pedig a szálláshelyhez vezet, amely kívülről egy egyszerű kollégiumnak tűnik, és belülről sincs benne semmi különös.

   Minden szoba négy ágyból áll, folyosónként van egy fürdő és mosdó, és természetesen az egész koedukált, úgyhogy a visszahúzódó, szótlan énem, biztosan remekül fog szórakozni. 

   A 413 - as szobában fogok lakni, ahol - miután szemrevételezem a terepet - azt állapítom meg, hogy az ablak melletti utolsó ágy az, amelyik még nincs elfoglalva, így oda pakolom le a cuccaim.

  Miután végzek a berendezkedéssel, Willhez fordulok.

- Köszönöm a körbevezetést - szólalok meg egy kisebb torok köszörülés után, mire felkapja a fejét és hatalmas vigyorral válaszol.

- Ó, a legjobb helyet még nem is láttad.

Kérdőn nézek rá, de csak int egyet, hogy kövessem, majd lazán ellöki magát az ajtófélfától, aminek támaszkodott. Sóhajtok egyet, és elindulok utána, őszintén szólva kíváncsi vagyok, mi lehet itt a legjobb hely. Utána megyek, és egészen addig követem, míg egy kisebb épülethez nem érünk, amin az ajtó fölé az van kiírva, hogy "Egészségügyi központ".

 Megtorpanok és valamilyen csoda folytán kitör belőlem a nevetés. Olyan abszurd számomra, hogy valaki szerint egy egészségügyi központ a legjobb hely, hogy nem bírom visszatartani. Egészen furcsa érzés, azt hiszem, már évek óta nem nevettem ilyen felszabadultan. Sőt, sehogyan sem. Még a könnyem is kibuggyan, olyan jól szórakozom, de aztán hirtelen a szám elé kapom a kezem és a nevetésem elhal, a szám széle lekonyul, majd már csak csendesen hüppögök miközben a könnyeimet törölgetem, és még én sem értem mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Megijedtem a saját nevetésemtől.. Bűntudatom lett, hogy egy pillanatig jól éreztem magam.. Otthon ezt nem volt szabad.

Szép lassan megnyugszom, és mikor teljesen elcsendesülök, Will közelebb lép hozzám és aggódva fürkészi az arcom. Próbálom kerülni a pillantását, ezért inkább a földet pásztázom, és úgy tűnik nem áll szándékában erőltetni a dolgot, mert sóhajt egyet, és inkább kinyitja előttem az ajtót, maga előtt betessékelve az épületbe.

   Ahogy belépek, hirtelen nagyon bántja a szemem a vakító fehérség. Hunyorognom kell és zavartan nézek körül, mert nem számítottam ilyen modern körülményekre. Kis táblácskák jelzik, hogy itt minden van, a röntgen, CT és MRI berendezésektől kezdve az elektro - és lézerterápiáig.

Ámulva olvasgatom a szolgáltatások listáját, amikor Will megszólal.

- Hát igen, a katonaság egészségügyeit az állam mindig is bőkezűen támogatta hál'istennek. De azért ne legyél így elhűlve, ezekre a kezelésekre max akkor jöhetnek a diákok, ha komoly bajuk van.

Elgondolkozom a mondottakon, miközben az irodájához vezet, majd betessékel és leültet egy székre.

- Hogy érted azt, hogy a katonaság? - kérdezek vissza. - Azt hittem, ez csak katonai nevelőtábor.

Leül az íróasztalához és némi töprengés után válaszol.

- Ez így van, de az ilyesfajta katonai nevelőtáborok közvetlenül a katonaság felügyelete alatt állnak.

- Hogy érted azt, hogy az ilyesfajta katonai nevelőtáborok? - kérdezem értetlenül.

- Úgy, Savannah - mikor közbe akarok vágni, hogy Julesnak szólítson, türelmetlenül leint -, hogy ez nem egy egyszerű nyári tábor a gyerekek szórakoztatására, ide nem azért jöttél, mert a szüleid le akartak passzolni egy hétre, hogy jól szórakozz. Erre a helyre a kezelhetetlen, otthon meg nem tűrt gyerekeket hozzák, vagy azokat, akiket a kiskorúságuk miatt nem zárhatnak börtönbe, de ez nem azt jelenti, hogy nem lennének oda valók. Úgy érzem, te az előbbi csoportba tartozol és ezt nagyon sajnálom, mert nem hinném, hogy ezt érdemelnéd. Ahogy itt nagyon sokan nem. Én azon igyekszem, hogy elviselhetőbbé tegyem nektek az ittlétet. Remélem, ebben együtt tudsz majd működni. Arra pedig készülj fel, hogy itt nem kezelik másképp a magadfajtákat, mint a bűnöző gyerekeket. Ezért is lesz nagyon nehéz. És ezeket most nem azért mondtam el, mert támogatom ezt a borzalmas rendszert. Nem, távolról sem. Csak szeretnélek felkészíteni arra, ami itt vár, mert úgy érzem, kötelességem ezt tenni.

  Nem tudok mit mondani. Sokkos állapotban bámulom a velem szemben ülő, állát a kezein pihentető férfit. Megrémített azokkal, amiket mondott és úgy tűnik ezt azonnal észre is veszi, mert gyorsan megszólal újra.

- Én mindenben segíteni fogok neked, itt mindig megtalálsz, ha bármi kellene. És ha jól teljesíted a kiképzési szinteket, nem lesz gond. Szorgalmasnak kell lenni, okosnak és ügyesnek. Bízom benne, hogy benned megvannak ezek a képességek.

Kár, hogy tévedsz - gondolom keserűen, majd szó nélkül felállok és elhagyom az irodáját. Hallom, hogy kitolja a székét és feláll, ezért megszaporázom a lépteimet, nehogy utolérjen.

  Mikor kiérek az épületből, kisimítom a szememből a rakoncátlan tincseimet, majd körbenézek, hogy mégis merre kéne elindulnom vissza a szálláshelyhez. Teljesen tanácstalan vagyok, de ekkor éppen egy kisebb lányokból álló csoport halad el az épület mellett és úgy döntök, hogy az lesz a legjobb, ha őket követem, hátha arra felé mennek.

Miközben sétálnak, hangosan nevetgélnek, és az egyik lány, akinek gyönyörű, derékig érő szőke haja van, folyamatosan magyaráz valamit a többieknek, akik óriási lelkesedéssel az arcukon figyelik a beszámolót. Meg sem kísérelem kihallgatni őket, és igazából a legkevésbé sem érdekel, hogy miről társalognak, de egy pillanatra azért elfog az irigység. Bárcsak én is képes lennék ilyen jól érezni magam. Bárcsak én is tagja lehetnék egy baráti társaságnak.

   Régen egészen sok barátom volt, még azt is megkockáztatnám, hogy népszerű voltam. Két legjobb barátom volt, Nick és Robin. Minden nap együtt mentünk suliba, aztán pedig haza. Délutánonként is sokat lógtunk együtt, rengeteget nevettünk. Rájuk bármikor számíthattam és ők is rám. Nagyon szerettem őket.

Aztán rosszabbodott a helyzet otthon, én pedig szépen lassan ellöktem magamtól az embereket. Először a tágabb baráti körömtől köszöntem el, aztán Robintól és végül Nicktől. Ők próbáltak mellettem maradni, küzdöttek értem, de nem hagyhattam, hogy fájjon nekik, amit velem művelnek otthon, így hát óriási kínszenvedés árán, de végleg elszakítottam magam tőlük.

  Ahogy elmerülök a gondolataimban, eszembe jut, miért is jobb, ha egyedül maradok, mennyi csalódástól tudom így megkímélni mind magam, mind pedig a többi embert. A nevelő szüleim ennyit tanítottak nekem életem során: ne bízz senkiben, ne szeress senkit, és ne avass be senkit az életed történéseibe (persze főleg abba ne, hogy otthon rendszeresen bántalmaznak).. Ha egész életedben ezt "verik" beléd, akkor nagyon nehéz máshogy állni a dolgokhoz.

2

    Ismered az igazi, mélyről feltörő kétségbeesés érzését?

És itt most nem arra gondolok, hogy például elfogyott a kedvenc barack darabos cappyd a boltban, amiért mentél, vagy amikor ráállsz a mérlegre egy egész napos zaba-maraton után és majdnem elájulsz. 

Nem, én most arra gondolok, amikor úgy érzed, mintha a testedben lévő összes vér elpárolgott volna, a gyomrod olyan apróra zsugorodik össze, hogy legszívesebben mindent kiadnál magadból és a szíved az egyik pillanatban még hevesen ver a helyén, majd a következő másodpercben már a torkodban érzed, amint lassan, nagyon lassan dobog, miközben az összes sejt a testedben azt sugallja, hogy milyen jó lenne most meghalni.

  Nos, én ezt érzem, miközben behajtunk a tábor kapuján. Legszívesebben bebújnék az ülések alá, hogy ne kelljen kiszállnom, de amikor megállunk az egyik épület előtt, és kinyitják nekem a kocsi ajtaját, tudatosul bennem, hogy nincs visszaút.

   Tudom, talán meg kéne próbálnom pozitívan állni a dolgokhoz, új környezet, új emberek.. De nem tehetek róla egyszerűen hányingerem lesz, ha arra gondolok, hogy itt még senki sem tudja, hogy nem érdemes hozzám szólnia, vagy akárcsak rám néznie. Félek, hogy valaki közelíteni próbál majd hozzám, mert én nem szeretnék senkit sem megbántani, egyszerűen csak magányra teremtett az Isten. Nem akarok csalódni. Az pedig úgy a legkönnyebb, ha nem állok szóba senkivel, maximum azokkal, akikkel muszáj.

Elszoktam a beszélgetéstől. Mi van, ha már nem is tudok? 

Mindenkinek jobb, ha egyedül maradok.

   Lassan, remegő lábakkal szállok ki a kocsiból, jól esik végre kinyújtóztatni elmacskásodott végtagjaimat. 

Kíváncsian fordulok körbe. A tábor közepén lehetünk, mindenfelé kisebb-nagyobb épületeket látok, valamint embereket, ahogy szabályos sorban vonulnak valahova. Követem őket a szememmel, de egyszer csak valaki besétál a látóterembe.

- Savannah Jules Hope? - kérdezi egy ősz hajú, erős testalkatú férfi. Kezében egy nagy köteg papírt tart, ezeket lapozgatja, miközben megszólít. Első látásra szörnyen karót nyeltnek és szigorúnak tűnik, bár a katonaságnál végülis mit vár az ember..  - Harrison parancsnok vagyok, ön Savannah, ugye?

Nyelek egy nagyot és csak ezután válaszolok.

- Én vagyok - a hangom idegennek és tompának hat. Amikor pedig a férfi összehúzott szemöldökkel felpillant rám a papírjaiból, érzem, hogy elkezd izzadni a tenyerem.

- Én vagyok mi? - kérdez vissza szigorúan.

Nem értem, mire céloz, így némi töprengés után visszakérdezek.

- Mi mi vagyok?

Gúnyosan elfintorodik, majd az időközben csatlakozó, jobbján álló merev arcú nőre néz, aki rosszallóan rázza a fejét.

- Úgy látom, lesz dolgunk - jegyzi meg, majd vissza fordul felém. - Jegyezze meg! Savannah Jules Hope vagyok, Uram!

Teljesen összezavarodom.

- Dehát az é...

Hál'istennek nem tudom végigmondani ezt az égbekiáltó hülyeséget, mert egy óriási kutya szalad oda hozzám, amitől ijedten hőkölök hátra.

- Nyugi, nem bánt! - kiabálja valaki, majd amikor a hang forrása után forgolódok, megpillantok egy felénk siető fiatal férfit. Félénken mérem végig. Ahogy közeledik, egyre jobban kivehető az izmos alakja, arcának markáns, mégis finom vonásai. Majd amikor már egészen közel van, feltűnik, hogy egyik szeme zöld, a másik pedig tompa kék fényben csillog. Miközben odaér mellém, észreveszem, hogy érdeklődve méri végig testem minden egyes pontját, amitől szörnyen feszengeni kezdek, így inkább elkapom róla a tekintetem, és inkább a kutyát kezdem el nézni, aki nemakarásommal mit sem törődve letelepszik a jobb lábfejemre. 

Gyorsabban kezdem venni a levegőt és szinte pánikolva próbálom kiráncigálni alóla a lábam, de amint sikerül, megint ráfekszik. Könyörögve nézek fel a kutya gazdájára, aki úgy tűnik, nagyon jót mulat rajtam, habár próbálja leplezni. 

A kétségbeesésem végül átalakul dühvé, és megelégelve a kínos szituációt, ingerülten csattanok fel.

- Elnézést, megmondanád a kutyádnak, hogy szálljon le rólam?!

Magam is meglepődöm, milyen határozottnak hangzok.

- Úgy látom szimpatikus vagy neki - hunyorog rám a jóképű idegen. - Félsz tőle?

Még jó, hogy félek, te idióta, hát akkora, mint egy medve....

- Egyáltalán nem félek tőle, csak ne feküdjön a lábamra - vágom rá ingerülten, majd visszafordulok a parancsnok felé. - Hol fogok aludni? Mit kell tennem most? Uram.. - teszem hozzá gyorsan, majd a nevelő szüleimre nézek, akik eddig némán álltak a kocsinál, de megunva a várakozást, elkezdtek készülődni a visszaútra.

  Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem ebben a pillanatban, inteni egyet, vagy elköszönni, de hamar megoldódik a problémám, mert kirakják a bőröndjeimet, bevágódnak a kocsiba, becsapják az ajtót, és egyszerűen se szó se beszéd, elhajtanak. 

A parancsnok, a komoly arcú nő és a 'kutyás' csodálkozva néznek rám, mire én megvonom a vállam, jelezvén, hogy nem különösebben lepett meg a dolog.

  Mivel nem áll szándékomban többet beszélni a kelleténél, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, így leplezvén a zavaromat. A kutyás férfi - aki talán csak megsajnált - megköszörüli a torkát, és kisegít a kínos szituációból.

- Szóval akkor, ha jól gondolom, te vagy Savannah - lép közelebb és kezet nyújt. Meglepően puha a tenyere, de gyorsan elrántom a kezem, mintha áramütés ért volna. A pillantásán látszódik, hogy megütközik a dolgon, de hálistennek nem firtatja, hanem tovább folytatja a bemutatkozást. - Will vagyok. Én vagyok az itteni pszichológus. Általános orvosi végzettségem még nincs, de két év múlva remélem az is meg lesz, szóval, ha ilyesmi gondod is adódna, keress meg nyugodtan, hátha tudok segíteni. A problémásabb diákoknak hetente kétszer kell hozzám járniuk, sima elbeszélgetésre, ettől nem kell tartanod.

- Hűha, ezt mind egy levegővel mondta el? - csúszik ki a számon a gúnyos megjegyzés, pedig egyáltalán nem állt szándékomban hangosan is kimondani. A szám elé kapom a kezem, majd bocsánatkérően pislogok, de aztán szöget üt valami a fejemben. - Mi az, hogy problémás? És én miért lennék az? - kérdezem felháborodva.

Megvonja a vállát és csak azután válaszol.

- A szüleid szerint az vagy, szóval oda osztottunk be.

Némán hápogok a fejembe tóduló dühtől, de inkább nem szólalok meg, még a végén heti háromra nőne a pszichó kezeléseim száma. Még legalább ezer kérdést fel szeretnék tenni, de úgy döntök, hogy már így is többet beszéltem, mint az elmúlt egy évben, úgyhogy inkább összepréselem az ajkaimat.

  A szememmel elkezdem keresni a parancsnokot és a fapofa arcú nőt, de rá kell jönnöm, hogy időközben magunkra hagytak minket. Kérdőn nézek a férfira, aki rögtön megválaszolja fel nem tett kérdéseimet.

- Mára rám lettél bízva, úgyhogy én mutatom meg neked, hogy hol fogsz lakni, hová kell menned ebédelni, meg ilyenek. Kapni fogsz egy beosztást is, elég szigorúak az időre vonatkozó szabályok, de szerintem hamar beleszoksz - miközben magyaráz elindul, és én is követném, de megfeledkezem a lábamon fekvő kutyáról, így mikor előre lépnék, megbotlom és konkrétan átesem rajta. Behunyom a szemem, és várom a fájdalmas becsapódást, de ekkor egy erős kar fonódik a derekamra és megakadályozza, hogy már az első nap összetörjem az arcom. A kar tulajdonosa erősen tart, én pedig jobb híján belekapaszkodom a pólójába. Érzem a testéből áradó hőt, és az illatát, ami valamire nagyon emlékeztet, de nem tudom pontosan mire, csak azt, hogy nagyon kellemes. 

Hirtelen arcul csap a felismerés, hogy Will milyen közel van hozzám és hátratántorodom. Miután biztonságos távolságban vagyok, félresimítok egy odahulló tincset az arcomból és zavartan megköszörülöm a torkom, majd felnézek rá, és meglátom a meglepett arckifejezését.

- Öhm, köszi - motyogom, majd elindulok arra, amerre ő is az előbb.

Hallom, hogy a hátam mögött füttyent egyet, majd mikor hosszú lépteivel utolér, még egyszer hátraszól a válla fölött annak az átkozott kutyának.

- Merlin, gyere már.