A földön térek magamhoz.
Laposakat pislogva próbálok feltápászkodni, de az oldalamba hirtelen éles fájdalom nyilall, amitől hangosan nyögve rogyok vissza a porba. Megemelem a karjaimat, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy tudom őket mozgatni. Lefelé siklik a pillantásom és észreveszem, hogy zöld terepmintás egyenruha van rajtam, amit nem tudok mire vélni.
Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: óriási bajba kerültem. Kiabálást hallok, mintha a nevemet ordítaná valaki, majd tűzropogásra emlékeztető hangok töltik meg a fejem, de ezekből csak arra tudok rájönni, hogy baj van a hallásommal, mert mindent eszméletlenül tompának tűnik. Lehunyom a szemem - megpróbálok rájönni, hogy kerültem ide, és hogy mi történt velem, de a memóriám szokatlan módon teljesen cserben hagy - , így inkább újra kinyitom. Ekkor pedig feltűnik, hogy feketeség, korom és füst tölti meg az eget.
Lassan oldalra fordítom a fejem és elakad a lélegzetem.
Laposakat pislogva próbálok feltápászkodni, de az oldalamba hirtelen éles fájdalom nyilall, amitől hangosan nyögve rogyok vissza a porba. Megemelem a karjaimat, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy tudom őket mozgatni. Lefelé siklik a pillantásom és észreveszem, hogy zöld terepmintás egyenruha van rajtam, amit nem tudok mire vélni.
Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: óriási bajba kerültem. Kiabálást hallok, mintha a nevemet ordítaná valaki, majd tűzropogásra emlékeztető hangok töltik meg a fejem, de ezekből csak arra tudok rájönni, hogy baj van a hallásommal, mert mindent eszméletlenül tompának tűnik. Lehunyom a szemem - megpróbálok rájönni, hogy kerültem ide, és hogy mi történt velem, de a memóriám szokatlan módon teljesen cserben hagy - , így inkább újra kinyitom. Ekkor pedig feltűnik, hogy feketeség, korom és füst tölti meg az eget.
Lassan oldalra fordítom a fejem és elakad a lélegzetem.
***
Miután lerázom magamról a takaróm, idegesen felpattanok és odasétálok a tükörhöz, csak hogy megállapítsam, hogy a hajam csimbókokban lóg az arcomba, ami olyan fehér, akárcsak az általam csupán magánzárkának nevezett szobám falai, a szemeim alatt pedig ocsmány, lila karikák vertek tanyát.
- Fuj - minősítem egyetlen, mogorva szóval a látványt, majd halk léptekkel inkább kilopózom a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
Miközben a tűzforró vízben égetem a bőröm, elgondolkozom. Egy hete ugyanaz a rémálom. És mindig csupán egy rövidke epizód marad meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy nem csak annyi az álom, mint amire emlékszem. Egyszerű megérzés. Nem tudom, mire vélni, de egyre jobban kételkedem a saját épelméjűségemben. Bár jobban belegondolva, annyi verést kapok az alkoholista nevelő szüleimtől, hogy nem is lenne csoda, ha meggárgyultam volna. A zubogó víz alatt állva szemügyre veszem a testemet borító kék - zöld foltokat, és megborzongok. Szinte már alig érzem a fájdalmat, annyira hozzászoktam.
Miközben a tűzforró vízben égetem a bőröm, elgondolkozom. Egy hete ugyanaz a rémálom. És mindig csupán egy rövidke epizód marad meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy nem csak annyi az álom, mint amire emlékszem. Egyszerű megérzés. Nem tudom, mire vélni, de egyre jobban kételkedem a saját épelméjűségemben. Bár jobban belegondolva, annyi verést kapok az alkoholista nevelő szüleimtől, hogy nem is lenne csoda, ha meggárgyultam volna. A zubogó víz alatt állva szemügyre veszem a testemet borító kék - zöld foltokat, és megborzongok. Szinte már alig érzem a fájdalmat, annyira hozzászoktam.
Kilépek a zuhanyfülkéből és újra a tükörbe nézek. Arcomhoz érintem az ujjaim, és azt kívánom, bárcsak szép arcom lenne. De nem, nekem csupán egyszerű arcvonások, vaskos ajkak, pici orr, piros orcák és kékeszöld szemek jutottak. Sehol semmi különleges. Pedig ott nincs semmilyen bántalmazás nyoma, mert nem akarják, hogy valaki megtudja, mit művelnek velem itthon. A testemet el lehet takarni ruhákkal, de az arcomat nem.
A barátaim - amikor még voltak - , folyton mondogatták, hogy szóljak a rendőrségnek, vagy az iskolai tanácsadónak, de sosem szóltam. Inkább szép csendesen eltávolodtam mindenkitől, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat. A suliban lehajtott fejjel járkálok, nehogy valaki szemkontaktust tudjon létesíteni velem, amikor pedig ebédidő van, inkább beszökök az egyik üres terembe elfogyasztani a száraz szendvicseimet.
Nem sokszor kerülök bajba, nem szeretem a feltűnést, de néha azt kívánom, bárcsak valakit jó alaposan elagyabugyálhatnék, hogy levezessem a stresszt. Jó páran megérdemelnék, azt hiszem, de inkább nem kísértem a sorsot, mert ha az iskola felhívja a nevelő szüleimet, akkor valószínűsíthetően félholtra vernek.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, biztosan tettem valami rosszat előző életemben, amiért ezt érdemlem. Vagy legalábbis mindig ezt mondogatom magamnak, miközben a nevelő apám alkoholtól bűzlő leheletét az arcomba fújva üt - vág, ahol ér, én pedig remegő ajkakkal, összegörnyedve tűröm. Sosem szoktam sírni, ezt az örömöt nem fogom megszerezni nekik, - így határoztam egyszer, amikor még régen könnyáztatta arcomba néztek, és harsányan kinevettek.
Hogy miért nem szöktem még el? Nem is tudom. Lehet, hogy beteges, de itt mégis úgy érzem, hogy tartozom valahová, és nem vagyok teljes egymagam a világban. Ezért sem szóltam még soha senkinek arról, hogy miket kell elviselnem nap, mint nap. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok elmenni sehová. Csendben tűrtem mindig is, és ez így is marad.
Nem sokszor kerülök bajba, nem szeretem a feltűnést, de néha azt kívánom, bárcsak valakit jó alaposan elagyabugyálhatnék, hogy levezessem a stresszt. Jó páran megérdemelnék, azt hiszem, de inkább nem kísértem a sorsot, mert ha az iskola felhívja a nevelő szüleimet, akkor valószínűsíthetően félholtra vernek.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, biztosan tettem valami rosszat előző életemben, amiért ezt érdemlem. Vagy legalábbis mindig ezt mondogatom magamnak, miközben a nevelő apám alkoholtól bűzlő leheletét az arcomba fújva üt - vág, ahol ér, én pedig remegő ajkakkal, összegörnyedve tűröm. Sosem szoktam sírni, ezt az örömöt nem fogom megszerezni nekik, - így határoztam egyszer, amikor még régen könnyáztatta arcomba néztek, és harsányan kinevettek.
Hogy miért nem szöktem még el? Nem is tudom. Lehet, hogy beteges, de itt mégis úgy érzem, hogy tartozom valahová, és nem vagyok teljes egymagam a világban. Ezért sem szóltam még soha senkinek arról, hogy miket kell elviselnem nap, mint nap. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok elmenni sehová. Csendben tűrtem mindig is, és ez így is marad.
Legalábbis így terveztem. Aztán egy nap valami megváltozott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése