3

   Will mindent megmutat a táboron belül. Elsétálunk a menza mellett - ahonnan hangos zsivaj jelzi az ebédidőt -, majd megnézzük a főépületet - ott kell majd minden papírmunkát intéztetni - és a legfontosabb dolgok ott fognak történni. Körbevezet a kiképző központban is, amelynek mind a belső, mind a külső része óriási, hogy Will szavait idézzem: "Rengeteget fogsz itt szenvedni." Legvégül pedig a szálláshelyhez vezet, amely kívülről egy egyszerű kollégiumnak tűnik, és belülről sincs benne semmi különös.

   Minden szoba négy ágyból áll, folyosónként van egy fürdő és mosdó, és természetesen az egész koedukált, úgyhogy a visszahúzódó, szótlan énem, biztosan remekül fog szórakozni. 

   A 413 - as szobában fogok lakni, ahol - miután szemrevételezem a terepet - azt állapítom meg, hogy az ablak melletti utolsó ágy az, amelyik még nincs elfoglalva, így oda pakolom le a cuccaim.

  Miután végzek a berendezkedéssel, Willhez fordulok.

- Köszönöm a körbevezetést - szólalok meg egy kisebb torok köszörülés után, mire felkapja a fejét és hatalmas vigyorral válaszol.

- Ó, a legjobb helyet még nem is láttad.

Kérdőn nézek rá, de csak int egyet, hogy kövessem, majd lazán ellöki magát az ajtófélfától, aminek támaszkodott. Sóhajtok egyet, és elindulok utána, őszintén szólva kíváncsi vagyok, mi lehet itt a legjobb hely. Utána megyek, és egészen addig követem, míg egy kisebb épülethez nem érünk, amin az ajtó fölé az van kiírva, hogy "Egészségügyi központ".

 Megtorpanok és valamilyen csoda folytán kitör belőlem a nevetés. Olyan abszurd számomra, hogy valaki szerint egy egészségügyi központ a legjobb hely, hogy nem bírom visszatartani. Egészen furcsa érzés, azt hiszem, már évek óta nem nevettem ilyen felszabadultan. Sőt, sehogyan sem. Még a könnyem is kibuggyan, olyan jól szórakozom, de aztán hirtelen a szám elé kapom a kezem és a nevetésem elhal, a szám széle lekonyul, majd már csak csendesen hüppögök miközben a könnyeimet törölgetem, és még én sem értem mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Megijedtem a saját nevetésemtől.. Bűntudatom lett, hogy egy pillanatig jól éreztem magam.. Otthon ezt nem volt szabad.

Szép lassan megnyugszom, és mikor teljesen elcsendesülök, Will közelebb lép hozzám és aggódva fürkészi az arcom. Próbálom kerülni a pillantását, ezért inkább a földet pásztázom, és úgy tűnik nem áll szándékában erőltetni a dolgot, mert sóhajt egyet, és inkább kinyitja előttem az ajtót, maga előtt betessékelve az épületbe.

   Ahogy belépek, hirtelen nagyon bántja a szemem a vakító fehérség. Hunyorognom kell és zavartan nézek körül, mert nem számítottam ilyen modern körülményekre. Kis táblácskák jelzik, hogy itt minden van, a röntgen, CT és MRI berendezésektől kezdve az elektro - és lézerterápiáig.

Ámulva olvasgatom a szolgáltatások listáját, amikor Will megszólal.

- Hát igen, a katonaság egészségügyeit az állam mindig is bőkezűen támogatta hál'istennek. De azért ne legyél így elhűlve, ezekre a kezelésekre max akkor jöhetnek a diákok, ha komoly bajuk van.

Elgondolkozom a mondottakon, miközben az irodájához vezet, majd betessékel és leültet egy székre.

- Hogy érted azt, hogy a katonaság? - kérdezek vissza. - Azt hittem, ez csak katonai nevelőtábor.

Leül az íróasztalához és némi töprengés után válaszol.

- Ez így van, de az ilyesfajta katonai nevelőtáborok közvetlenül a katonaság felügyelete alatt állnak.

- Hogy érted azt, hogy az ilyesfajta katonai nevelőtáborok? - kérdezem értetlenül.

- Úgy, Savannah - mikor közbe akarok vágni, hogy Julesnak szólítson, türelmetlenül leint -, hogy ez nem egy egyszerű nyári tábor a gyerekek szórakoztatására, ide nem azért jöttél, mert a szüleid le akartak passzolni egy hétre, hogy jól szórakozz. Erre a helyre a kezelhetetlen, otthon meg nem tűrt gyerekeket hozzák, vagy azokat, akiket a kiskorúságuk miatt nem zárhatnak börtönbe, de ez nem azt jelenti, hogy nem lennének oda valók. Úgy érzem, te az előbbi csoportba tartozol és ezt nagyon sajnálom, mert nem hinném, hogy ezt érdemelnéd. Ahogy itt nagyon sokan nem. Én azon igyekszem, hogy elviselhetőbbé tegyem nektek az ittlétet. Remélem, ebben együtt tudsz majd működni. Arra pedig készülj fel, hogy itt nem kezelik másképp a magadfajtákat, mint a bűnöző gyerekeket. Ezért is lesz nagyon nehéz. És ezeket most nem azért mondtam el, mert támogatom ezt a borzalmas rendszert. Nem, távolról sem. Csak szeretnélek felkészíteni arra, ami itt vár, mert úgy érzem, kötelességem ezt tenni.

  Nem tudok mit mondani. Sokkos állapotban bámulom a velem szemben ülő, állát a kezein pihentető férfit. Megrémített azokkal, amiket mondott és úgy tűnik ezt azonnal észre is veszi, mert gyorsan megszólal újra.

- Én mindenben segíteni fogok neked, itt mindig megtalálsz, ha bármi kellene. És ha jól teljesíted a kiképzési szinteket, nem lesz gond. Szorgalmasnak kell lenni, okosnak és ügyesnek. Bízom benne, hogy benned megvannak ezek a képességek.

Kár, hogy tévedsz - gondolom keserűen, majd szó nélkül felállok és elhagyom az irodáját. Hallom, hogy kitolja a székét és feláll, ezért megszaporázom a lépteimet, nehogy utolérjen.

  Mikor kiérek az épületből, kisimítom a szememből a rakoncátlan tincseimet, majd körbenézek, hogy mégis merre kéne elindulnom vissza a szálláshelyhez. Teljesen tanácstalan vagyok, de ekkor éppen egy kisebb lányokból álló csoport halad el az épület mellett és úgy döntök, hogy az lesz a legjobb, ha őket követem, hátha arra felé mennek.

Miközben sétálnak, hangosan nevetgélnek, és az egyik lány, akinek gyönyörű, derékig érő szőke haja van, folyamatosan magyaráz valamit a többieknek, akik óriási lelkesedéssel az arcukon figyelik a beszámolót. Meg sem kísérelem kihallgatni őket, és igazából a legkevésbé sem érdekel, hogy miről társalognak, de egy pillanatra azért elfog az irigység. Bárcsak én is képes lennék ilyen jól érezni magam. Bárcsak én is tagja lehetnék egy baráti társaságnak.

   Régen egészen sok barátom volt, még azt is megkockáztatnám, hogy népszerű voltam. Két legjobb barátom volt, Nick és Robin. Minden nap együtt mentünk suliba, aztán pedig haza. Délutánonként is sokat lógtunk együtt, rengeteget nevettünk. Rájuk bármikor számíthattam és ők is rám. Nagyon szerettem őket.

Aztán rosszabbodott a helyzet otthon, én pedig szépen lassan ellöktem magamtól az embereket. Először a tágabb baráti körömtől köszöntem el, aztán Robintól és végül Nicktől. Ők próbáltak mellettem maradni, küzdöttek értem, de nem hagyhattam, hogy fájjon nekik, amit velem művelnek otthon, így hát óriási kínszenvedés árán, de végleg elszakítottam magam tőlük.

  Ahogy elmerülök a gondolataimban, eszembe jut, miért is jobb, ha egyedül maradok, mennyi csalódástól tudom így megkímélni mind magam, mind pedig a többi embert. A nevelő szüleim ennyit tanítottak nekem életem során: ne bízz senkiben, ne szeress senkit, és ne avass be senkit az életed történéseibe (persze főleg abba ne, hogy otthon rendszeresen bántalmaznak).. Ha egész életedben ezt "verik" beléd, akkor nagyon nehéz máshogy állni a dolgokhoz.

2

    Ismered az igazi, mélyről feltörő kétségbeesés érzését?

És itt most nem arra gondolok, hogy például elfogyott a kedvenc barack darabos cappyd a boltban, amiért mentél, vagy amikor ráállsz a mérlegre egy egész napos zaba-maraton után és majdnem elájulsz. 

Nem, én most arra gondolok, amikor úgy érzed, mintha a testedben lévő összes vér elpárolgott volna, a gyomrod olyan apróra zsugorodik össze, hogy legszívesebben mindent kiadnál magadból és a szíved az egyik pillanatban még hevesen ver a helyén, majd a következő másodpercben már a torkodban érzed, amint lassan, nagyon lassan dobog, miközben az összes sejt a testedben azt sugallja, hogy milyen jó lenne most meghalni.

  Nos, én ezt érzem, miközben behajtunk a tábor kapuján. Legszívesebben bebújnék az ülések alá, hogy ne kelljen kiszállnom, de amikor megállunk az egyik épület előtt, és kinyitják nekem a kocsi ajtaját, tudatosul bennem, hogy nincs visszaút.

   Tudom, talán meg kéne próbálnom pozitívan állni a dolgokhoz, új környezet, új emberek.. De nem tehetek róla egyszerűen hányingerem lesz, ha arra gondolok, hogy itt még senki sem tudja, hogy nem érdemes hozzám szólnia, vagy akárcsak rám néznie. Félek, hogy valaki közelíteni próbál majd hozzám, mert én nem szeretnék senkit sem megbántani, egyszerűen csak magányra teremtett az Isten. Nem akarok csalódni. Az pedig úgy a legkönnyebb, ha nem állok szóba senkivel, maximum azokkal, akikkel muszáj.

Elszoktam a beszélgetéstől. Mi van, ha már nem is tudok? 

Mindenkinek jobb, ha egyedül maradok.

   Lassan, remegő lábakkal szállok ki a kocsiból, jól esik végre kinyújtóztatni elmacskásodott végtagjaimat. 

Kíváncsian fordulok körbe. A tábor közepén lehetünk, mindenfelé kisebb-nagyobb épületeket látok, valamint embereket, ahogy szabályos sorban vonulnak valahova. Követem őket a szememmel, de egyszer csak valaki besétál a látóterembe.

- Savannah Jules Hope? - kérdezi egy ősz hajú, erős testalkatú férfi. Kezében egy nagy köteg papírt tart, ezeket lapozgatja, miközben megszólít. Első látásra szörnyen karót nyeltnek és szigorúnak tűnik, bár a katonaságnál végülis mit vár az ember..  - Harrison parancsnok vagyok, ön Savannah, ugye?

Nyelek egy nagyot és csak ezután válaszolok.

- Én vagyok - a hangom idegennek és tompának hat. Amikor pedig a férfi összehúzott szemöldökkel felpillant rám a papírjaiból, érzem, hogy elkezd izzadni a tenyerem.

- Én vagyok mi? - kérdez vissza szigorúan.

Nem értem, mire céloz, így némi töprengés után visszakérdezek.

- Mi mi vagyok?

Gúnyosan elfintorodik, majd az időközben csatlakozó, jobbján álló merev arcú nőre néz, aki rosszallóan rázza a fejét.

- Úgy látom, lesz dolgunk - jegyzi meg, majd vissza fordul felém. - Jegyezze meg! Savannah Jules Hope vagyok, Uram!

Teljesen összezavarodom.

- Dehát az é...

Hál'istennek nem tudom végigmondani ezt az égbekiáltó hülyeséget, mert egy óriási kutya szalad oda hozzám, amitől ijedten hőkölök hátra.

- Nyugi, nem bánt! - kiabálja valaki, majd amikor a hang forrása után forgolódok, megpillantok egy felénk siető fiatal férfit. Félénken mérem végig. Ahogy közeledik, egyre jobban kivehető az izmos alakja, arcának markáns, mégis finom vonásai. Majd amikor már egészen közel van, feltűnik, hogy egyik szeme zöld, a másik pedig tompa kék fényben csillog. Miközben odaér mellém, észreveszem, hogy érdeklődve méri végig testem minden egyes pontját, amitől szörnyen feszengeni kezdek, így inkább elkapom róla a tekintetem, és inkább a kutyát kezdem el nézni, aki nemakarásommal mit sem törődve letelepszik a jobb lábfejemre. 

Gyorsabban kezdem venni a levegőt és szinte pánikolva próbálom kiráncigálni alóla a lábam, de amint sikerül, megint ráfekszik. Könyörögve nézek fel a kutya gazdájára, aki úgy tűnik, nagyon jót mulat rajtam, habár próbálja leplezni. 

A kétségbeesésem végül átalakul dühvé, és megelégelve a kínos szituációt, ingerülten csattanok fel.

- Elnézést, megmondanád a kutyádnak, hogy szálljon le rólam?!

Magam is meglepődöm, milyen határozottnak hangzok.

- Úgy látom szimpatikus vagy neki - hunyorog rám a jóképű idegen. - Félsz tőle?

Még jó, hogy félek, te idióta, hát akkora, mint egy medve....

- Egyáltalán nem félek tőle, csak ne feküdjön a lábamra - vágom rá ingerülten, majd visszafordulok a parancsnok felé. - Hol fogok aludni? Mit kell tennem most? Uram.. - teszem hozzá gyorsan, majd a nevelő szüleimre nézek, akik eddig némán álltak a kocsinál, de megunva a várakozást, elkezdtek készülődni a visszaútra.

  Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem ebben a pillanatban, inteni egyet, vagy elköszönni, de hamar megoldódik a problémám, mert kirakják a bőröndjeimet, bevágódnak a kocsiba, becsapják az ajtót, és egyszerűen se szó se beszéd, elhajtanak. 

A parancsnok, a komoly arcú nő és a 'kutyás' csodálkozva néznek rám, mire én megvonom a vállam, jelezvén, hogy nem különösebben lepett meg a dolog.

  Mivel nem áll szándékomban többet beszélni a kelleténél, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, így leplezvén a zavaromat. A kutyás férfi - aki talán csak megsajnált - megköszörüli a torkát, és kisegít a kínos szituációból.

- Szóval akkor, ha jól gondolom, te vagy Savannah - lép közelebb és kezet nyújt. Meglepően puha a tenyere, de gyorsan elrántom a kezem, mintha áramütés ért volna. A pillantásán látszódik, hogy megütközik a dolgon, de hálistennek nem firtatja, hanem tovább folytatja a bemutatkozást. - Will vagyok. Én vagyok az itteni pszichológus. Általános orvosi végzettségem még nincs, de két év múlva remélem az is meg lesz, szóval, ha ilyesmi gondod is adódna, keress meg nyugodtan, hátha tudok segíteni. A problémásabb diákoknak hetente kétszer kell hozzám járniuk, sima elbeszélgetésre, ettől nem kell tartanod.

- Hűha, ezt mind egy levegővel mondta el? - csúszik ki a számon a gúnyos megjegyzés, pedig egyáltalán nem állt szándékomban hangosan is kimondani. A szám elé kapom a kezem, majd bocsánatkérően pislogok, de aztán szöget üt valami a fejemben. - Mi az, hogy problémás? És én miért lennék az? - kérdezem felháborodva.

Megvonja a vállát és csak azután válaszol.

- A szüleid szerint az vagy, szóval oda osztottunk be.

Némán hápogok a fejembe tóduló dühtől, de inkább nem szólalok meg, még a végén heti háromra nőne a pszichó kezeléseim száma. Még legalább ezer kérdést fel szeretnék tenni, de úgy döntök, hogy már így is többet beszéltem, mint az elmúlt egy évben, úgyhogy inkább összepréselem az ajkaimat.

  A szememmel elkezdem keresni a parancsnokot és a fapofa arcú nőt, de rá kell jönnöm, hogy időközben magunkra hagytak minket. Kérdőn nézek a férfira, aki rögtön megválaszolja fel nem tett kérdéseimet.

- Mára rám lettél bízva, úgyhogy én mutatom meg neked, hogy hol fogsz lakni, hová kell menned ebédelni, meg ilyenek. Kapni fogsz egy beosztást is, elég szigorúak az időre vonatkozó szabályok, de szerintem hamar beleszoksz - miközben magyaráz elindul, és én is követném, de megfeledkezem a lábamon fekvő kutyáról, így mikor előre lépnék, megbotlom és konkrétan átesem rajta. Behunyom a szemem, és várom a fájdalmas becsapódást, de ekkor egy erős kar fonódik a derekamra és megakadályozza, hogy már az első nap összetörjem az arcom. A kar tulajdonosa erősen tart, én pedig jobb híján belekapaszkodom a pólójába. Érzem a testéből áradó hőt, és az illatát, ami valamire nagyon emlékeztet, de nem tudom pontosan mire, csak azt, hogy nagyon kellemes. 

Hirtelen arcul csap a felismerés, hogy Will milyen közel van hozzám és hátratántorodom. Miután biztonságos távolságban vagyok, félresimítok egy odahulló tincset az arcomból és zavartan megköszörülöm a torkom, majd felnézek rá, és meglátom a meglepett arckifejezését.

- Öhm, köszi - motyogom, majd elindulok arra, amerre ő is az előbb.

Hallom, hogy a hátam mögött füttyent egyet, majd mikor hosszú lépteivel utolér, még egyszer hátraszól a válla fölött annak az átkozott kutyának.

- Merlin, gyere már.

1

   

     A nap úgy telt, ahogy az elképesztően csodás reggelem után számítottam rá. Borzalmasan.

Takarítottam, főztem, igyekeztem kiverni a fejemből a rémálmokat és próbáltam kitalálni, hogy vajon miről sustoroghatnak egész nap a nevelő szüleim. Néha - néha sunyi pillantásokat vetettek rám, majd megint összenéztek és kivételesen jókedvűnek tűntek.

Rossz előérzetem volt. És a megérzéseim eddig még sosem hagytak cserben.

   Ez be is igazolódik, amikor este enni készülök a konyhában, ők pedig óriási hévvel berontanak, mire kérdőn nézek rájuk.

- Hah!! - csap le elém a nevelő apám diadalittasan egy szórólap szerű papírdarabot, miközben éppen a vacsorának szánt kenyeret vajazom. Értetlenül nézek rá és a nevelő anyámra, hogy mégis mit akarhatnak. Egy másodperccel később választ is kapok a kérdésemre.

- Végre találtunk rá megoldást, hogy megszabaduljunk tőled, viszont ugyanúgy kapjuk a pénzt utánad.

Mert persze nem a két szép szememért tartanak el..

- Nahát - morgom színtelen hangon, miközben összeszorul a gyomrom, de azért próbálok semleges arckifejezéssel visszabámulni az üresen csillogó, kapzsi szempárba. - És mi lenne az?

A papírdarabra téved a pillantásom, és meglátva a terep mintázatos szegélyt, már azelőtt tudom a választ, mielőtt elhangzik.. Halkan nyelek egyet és a kést az asztallapra ejtem.

- Katonai nevelőtábor - vigyorodik el gonoszan a nevelő anyám, aki összehúzott szemmel figyeli a reakciómat. Nem akarom megszerezni nekik azt az örömöt, hogy lássanak összeomlani, így hát keserű mosollyal biccentek egyet, némán felállok az asztaltól, majd elindulok a lépcső felé.

- Ne olyan gyorsan! - dörrennek rám szinte egyszerre, majd nevelőapám folytatja. - Talán mi fogunk elpakolni utánad?!

- Bocsánat - mormogom, majd visszasétálok, felkapom a tányért és az evőeszközöket, az el sem fogyasztott vacsorámat a kukába söpröm, és a mosogatóhoz sétálok, hogy elmosogassam az ott feltermelődött piszkos edényeket, miközben a nevelő szüleim átsétálnak a nappaliba, hogy belekezdjenek szokásos esti szappanopera maratonjukba.

Az agyamban egymást kergetik a gondolatok, bevillan, hogy valamikor olvastam erről a táborról, ahová a rossz gyerekeket, és a fiatalkorú bűnözőket szokták vinni - legalábbis ez a hivatalos álláspont. A valóság viszont - mint az onnan kikerültek beszámolói bizonyítják - az, hogy azokat küldik oda, akiket már nem tűrnek meg otthon, vagy esetleg kezelhetetlenek, reménytelenek és hiábavalók.

Hát ide fogok kerülni - gondolom keserűen, majd letörlök egy kósza könnycseppet a szemem sarkából, amelyet az utolsó pillanatban kapok el, mielőtt kicsordulna.

   Miután végzek a mosogatással, szárazra törölgetem a mosogatót és a körülötte lévő asztallapot, majd csendesen odalopakodok a nappali ajtajához, amely félig nyitva van, így az előszoba falaira táncoló árnyakat vetnek a televízió villódzó fényei, ami az esti félhomályban és ebben a házban pedig pláne - nagyon ijesztően hat. Meggyőződök róla, hogy nem érdekli már őket, amit innentől kezdve csinálok, így elindulok az emeletre.

A lépcső felénél járok, amikor eszembe jut valami, így megtorpanok. Visszasétálok a nappalihoz és bedugom a fejem, majd megköszörülöm a torkom, mire ingerült pillantásokkal reagálnak. Visszanyelem a nyelvem hegyére tóduló sértéseket, mint ahogyan ezt tettem az elmúlt jó pár évben, és gyorsan kibököm a kérdést, ami szöget ütött a fejemben.

- Mikor kezdődik a tábor? - A hangom szokatlanul vékonykának hangzik. Szinte nem is vagyok benne biztos, hogy az enyém.

- Holnap indulsz - hangzik a válasz csak úgy odavetve, mintha semmilyen jelentősége nem lenne, pedig ha tudnák, mi játszódik le a lelkemben ebben a pillanatban. Dehát honnan is tudhatnák, mikor sohasem foglalkoztak velem.

Megkapaszkodom az ajtófélfában a hirtelen rám törő szédülés miatt, s amikor rápillantok a kezemre, látom, hogy az ujjaim már elfehéredtek a sötétre színezett faléc szorongatásától. Mély levegőt veszek, hogy kitisztuljon a fejem, majd megfordulok, és ismételten elindulok felfelé.

- Akkor elkezdek pakolni - mormogom, de ezt már csak magamnak.

Kettesével veszem a lépcsőfokokat, úgy rohanok felfelé, hogy beérjek a szobámba, mielőtt még kitör belőlem a zokogás.

Mihelyst becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamhoz rohanok, majd úgy, ahogy vagyok, rávetem magam. Hiába próbálom visszatartani, érzem, ahogy könnyek áztatják a párnámat.

   Nem akarok katonai táborba menni - gondolom teljesen kétségbeesve. Mi lesz velem? Sosem voltam erős, sosem voltam gyors. Ha jobban belegondolok, igazából semmiben sem vagyok jó. Maximum a rejtőzködésben, na abban aztán van gyakorlatom. Plusz egyszer bemostam alsó tagozatban egy Ben nevű gyereknek, aki az eset után másnap azt mondta, hogy egész ügyesen csináltam, majd felajánlotta, hogy legyünk barátok, mire én hisztérikus kacagásban törtem ki, és újra rávetettem magam.

Nahát, Jules, ez minden, amit fel tudsz mutatni?

Már az első napon kinyírnak - gondolom keserűen, majd megtörlöm a szemem és feltápászkodom, a szekrényemhez botorkálok, kiveszem a sporttáskám és elkezdem beledobálni a ruháimat, de közben eszembe jutnak az álmok.

   Pár hete már ugyanazt álmodom minden nap. Ha az álmomban rajtam lévő egyenruhára gondolok, akkor egyértelműen katonai cucc, ami azt jelentené, hogy előre megálmodtam, mi fog történni velem? Vagy csupán teljesen véletlen megérzés volt?

Remélem, különben, bizonytalan időn belül nagyon nagy bajban leszek.

Legyintetek egyet, és megpróbálom elhessegetni a gondolatot, amely vészjóslóan férkőzik a fejembe, és azt sugallja: máskor is volt már, hogy történt velem olyasmi, amiről előtte álmodtam...

***

   Hiába forgolódtam egész éjjel, hiába próbáltam meghosszabbítani az éjszakát, végül mégis csak eljött a reggel. Szinte semmit nem aludtam, féltem, hogy ha lecsukom a szemem, még gyorsabban eltelik az idő.

  Így hát hajnali hét órakor, amikor a nevelő szüleim benyitnak a szobámba, én már indulásra készen és a sorsomba teljesen beletörődve várom őket az ágy szélén üldögélve, ami láthatóan meghökkenti őket, de aztán gyorsan rendezik a vonásaikat.

- Gyere - vetik oda. Semmi jó reggelt, persze ezt már megszoktam az elmúlt években, úgyhogy nem igazán lepődtem meg, bár így, hogy kitudja mennyi időre elküldenek a halál.. nos hát tudjátok hova, valamivel azért többet vártam volna. Mindegy, ezt dobta a gép.

   Szó nélkül felállok, felkapom a cuccaim és követem őket a kocsihoz. Útközben gondolatban elköszönök a háztól, ettől a borzalmas helytől, de főleg a szobámtól, amely olyan sok veszekedés során volt biztonságos menedékhelyem, valamint a kertben álló fűzfától, amelynek ágai között olyan sokszor bújtam el a világ elől. Még a szomszéd macskára is vetek egy szomorú pillantást búcsúzóul, amint meglátom a kerítés tetején üldögélni. Az a dög mindig bemászott az ablakomon, amint kinyitottam. Az agyamra ment, most mégis hiányozni fog. Talán ő volt az egyetlen élőlény, akit valahol a szívem mélyén egészen megkedveltem, pedig minden találkozásunkkor legszívesebben visszadobtam volna az ablakon keresztül, amin bejött.

   Hiába fűződött ehhez a városhoz oly sok rossz emlékem, most, ahogy elhagyjuk mégis furcsa nyomást érzek a mellkasomon. Az elmúlt nyolc évben sosem hagytam el a környéket, igazából még csak késztetést sem éreztem rá, hiszen kihez mentem volna. Sehol sem voltak barátaim.

És most ki tudja mikor térek vissza. Talán soha.

0

  

   A földön térek magamhoz.
Laposakat pislogva próbálok feltápászkodni, de az oldalamba hirtelen éles fájdalom nyilall, amitől hangosan nyögve rogyok vissza a porba. Megemelem a karjaimat, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy tudom őket mozgatni. Lefelé siklik a pillantásom és észreveszem, hogy zöld terepmintás egyenruha van rajtam, amit nem tudok mire vélni.

   Fogalmam sincs hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: óriási bajba kerültem. Kiabálást hallok, mintha a nevemet ordítaná valaki, majd tűzropogásra emlékeztető hangok töltik meg a fejem, de ezekből csak arra tudok rájönni, hogy baj van a hallásommal, mert mindent eszméletlenül tompának tűnik. Lehunyom a szemem - megpróbálok rájönni, hogy kerültem ide, és hogy mi történt velem, de a memóriám szokatlan módon teljesen cserben hagy - , így inkább újra kinyitom. Ekkor pedig feltűnik, hogy feketeség, korom és füst tölti meg az eget.

   Lassan oldalra fordítom a fejem és elakad a lélegzetem.

***

   - Ááhh!! - Vérfagyasztó sikolyt hallok, mire kipattannak a szemeim, és ugyanebben a pillanatban rájövök, hogy én magam sikoltottam álmomban. A lepedőm csurom vizes, és patakokban folyik rólam a víz.

   Miután lerázom magamról a takaróm, idegesen felpattanok és odasétálok a tükörhöz, csak hogy megállapítsam, hogy a hajam csimbókokban lóg az arcomba, ami olyan fehér, akárcsak az általam csupán magánzárkának nevezett szobám falai, a szemeim alatt pedig ocsmány, lila karikák vertek tanyát.

- Fuj - minősítem egyetlen, mogorva szóval a látványt, majd halk léptekkel inkább kilopózom a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

   Miközben a tűzforró vízben égetem a bőröm, elgondolkozom. Egy hete ugyanaz a rémálom. És mindig csupán egy rövidke epizód marad meg belőle, de biztos vagyok benne, hogy nem csak annyi az álom, mint amire emlékszem. Egyszerű megérzés. Nem tudom, mire vélni, de egyre jobban kételkedem a saját épelméjűségemben. Bár jobban belegondolva, annyi verést kapok az alkoholista nevelő szüleimtől, hogy nem is lenne csoda, ha meggárgyultam volna. A zubogó víz alatt állva szemügyre veszem a testemet borító kék - zöld foltokat, és megborzongok. Szinte már alig érzem a fájdalmat, annyira hozzászoktam.

  Kilépek a zuhanyfülkéből és újra a tükörbe nézek. Arcomhoz érintem az ujjaim, és azt kívánom, bárcsak szép arcom lenne. De nem, nekem csupán egyszerű arcvonások, vaskos ajkak, pici orr, piros orcák és kékeszöld szemek jutottak. Sehol semmi különleges. Pedig ott nincs semmilyen bántalmazás nyoma, mert nem akarják, hogy valaki megtudja, mit művelnek velem itthon. A testemet el lehet takarni ruhákkal, de az arcomat nem.

   A barátaim - amikor még voltak - , folyton mondogatták, hogy szóljak a rendőrségnek, vagy az iskolai tanácsadónak, de sosem szóltam. Inkább szép csendesen eltávolodtam mindenkitől, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat. A suliban lehajtott fejjel járkálok, nehogy valaki szemkontaktust tudjon létesíteni velem, amikor pedig ebédidő van, inkább beszökök az egyik üres terembe elfogyasztani a száraz szendvicseimet.

   Nem sokszor kerülök bajba, nem szeretem a feltűnést, de néha azt kívánom, bárcsak valakit jó alaposan elagyabugyálhatnék, hogy levezessem a stresszt. Jó páran megérdemelnék, azt hiszem, de inkább nem kísértem a sorsot, mert ha az iskola felhívja a nevelő szüleimet, akkor valószínűsíthetően félholtra vernek.

   Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom sajnáltatni magam, biztosan tettem valami rosszat előző életemben, amiért ezt érdemlem. Vagy legalábbis mindig ezt mondogatom magamnak, miközben a nevelő apám alkoholtól bűzlő leheletét az arcomba fújva üt - vág, ahol ér, én pedig remegő ajkakkal, összegörnyedve tűröm. Sosem szoktam sírni, ezt az örömöt nem fogom megszerezni nekik, - így határoztam egyszer, amikor még régen könnyáztatta arcomba néztek, és harsányan kinevettek.

   Hogy miért nem szöktem még el? Nem is tudom. Lehet, hogy beteges, de itt mégis úgy érzem, hogy tartozom valahová, és nem vagyok teljes egymagam a világban. Ezért sem szóltam még soha senkinek arról, hogy miket kell elviselnem nap, mint nap. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok elmenni sehová. Csendben tűrtem mindig is, és ez így is marad.

   Legalábbis így terveztem. Aztán egy nap valami megváltozott...