2

    Ismered az igazi, mélyről feltörő kétségbeesés érzését?

És itt most nem arra gondolok, hogy például elfogyott a kedvenc barack darabos cappyd a boltban, amiért mentél, vagy amikor ráállsz a mérlegre egy egész napos zaba-maraton után és majdnem elájulsz. 

Nem, én most arra gondolok, amikor úgy érzed, mintha a testedben lévő összes vér elpárolgott volna, a gyomrod olyan apróra zsugorodik össze, hogy legszívesebben mindent kiadnál magadból és a szíved az egyik pillanatban még hevesen ver a helyén, majd a következő másodpercben már a torkodban érzed, amint lassan, nagyon lassan dobog, miközben az összes sejt a testedben azt sugallja, hogy milyen jó lenne most meghalni.

  Nos, én ezt érzem, miközben behajtunk a tábor kapuján. Legszívesebben bebújnék az ülések alá, hogy ne kelljen kiszállnom, de amikor megállunk az egyik épület előtt, és kinyitják nekem a kocsi ajtaját, tudatosul bennem, hogy nincs visszaút.

   Tudom, talán meg kéne próbálnom pozitívan állni a dolgokhoz, új környezet, új emberek.. De nem tehetek róla egyszerűen hányingerem lesz, ha arra gondolok, hogy itt még senki sem tudja, hogy nem érdemes hozzám szólnia, vagy akárcsak rám néznie. Félek, hogy valaki közelíteni próbál majd hozzám, mert én nem szeretnék senkit sem megbántani, egyszerűen csak magányra teremtett az Isten. Nem akarok csalódni. Az pedig úgy a legkönnyebb, ha nem állok szóba senkivel, maximum azokkal, akikkel muszáj.

Elszoktam a beszélgetéstől. Mi van, ha már nem is tudok? 

Mindenkinek jobb, ha egyedül maradok.

   Lassan, remegő lábakkal szállok ki a kocsiból, jól esik végre kinyújtóztatni elmacskásodott végtagjaimat. 

Kíváncsian fordulok körbe. A tábor közepén lehetünk, mindenfelé kisebb-nagyobb épületeket látok, valamint embereket, ahogy szabályos sorban vonulnak valahova. Követem őket a szememmel, de egyszer csak valaki besétál a látóterembe.

- Savannah Jules Hope? - kérdezi egy ősz hajú, erős testalkatú férfi. Kezében egy nagy köteg papírt tart, ezeket lapozgatja, miközben megszólít. Első látásra szörnyen karót nyeltnek és szigorúnak tűnik, bár a katonaságnál végülis mit vár az ember..  - Harrison parancsnok vagyok, ön Savannah, ugye?

Nyelek egy nagyot és csak ezután válaszolok.

- Én vagyok - a hangom idegennek és tompának hat. Amikor pedig a férfi összehúzott szemöldökkel felpillant rám a papírjaiból, érzem, hogy elkezd izzadni a tenyerem.

- Én vagyok mi? - kérdez vissza szigorúan.

Nem értem, mire céloz, így némi töprengés után visszakérdezek.

- Mi mi vagyok?

Gúnyosan elfintorodik, majd az időközben csatlakozó, jobbján álló merev arcú nőre néz, aki rosszallóan rázza a fejét.

- Úgy látom, lesz dolgunk - jegyzi meg, majd vissza fordul felém. - Jegyezze meg! Savannah Jules Hope vagyok, Uram!

Teljesen összezavarodom.

- Dehát az é...

Hál'istennek nem tudom végigmondani ezt az égbekiáltó hülyeséget, mert egy óriási kutya szalad oda hozzám, amitől ijedten hőkölök hátra.

- Nyugi, nem bánt! - kiabálja valaki, majd amikor a hang forrása után forgolódok, megpillantok egy felénk siető fiatal férfit. Félénken mérem végig. Ahogy közeledik, egyre jobban kivehető az izmos alakja, arcának markáns, mégis finom vonásai. Majd amikor már egészen közel van, feltűnik, hogy egyik szeme zöld, a másik pedig tompa kék fényben csillog. Miközben odaér mellém, észreveszem, hogy érdeklődve méri végig testem minden egyes pontját, amitől szörnyen feszengeni kezdek, így inkább elkapom róla a tekintetem, és inkább a kutyát kezdem el nézni, aki nemakarásommal mit sem törődve letelepszik a jobb lábfejemre. 

Gyorsabban kezdem venni a levegőt és szinte pánikolva próbálom kiráncigálni alóla a lábam, de amint sikerül, megint ráfekszik. Könyörögve nézek fel a kutya gazdájára, aki úgy tűnik, nagyon jót mulat rajtam, habár próbálja leplezni. 

A kétségbeesésem végül átalakul dühvé, és megelégelve a kínos szituációt, ingerülten csattanok fel.

- Elnézést, megmondanád a kutyádnak, hogy szálljon le rólam?!

Magam is meglepődöm, milyen határozottnak hangzok.

- Úgy látom szimpatikus vagy neki - hunyorog rám a jóképű idegen. - Félsz tőle?

Még jó, hogy félek, te idióta, hát akkora, mint egy medve....

- Egyáltalán nem félek tőle, csak ne feküdjön a lábamra - vágom rá ingerülten, majd visszafordulok a parancsnok felé. - Hol fogok aludni? Mit kell tennem most? Uram.. - teszem hozzá gyorsan, majd a nevelő szüleimre nézek, akik eddig némán álltak a kocsinál, de megunva a várakozást, elkezdtek készülődni a visszaútra.

  Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem ebben a pillanatban, inteni egyet, vagy elköszönni, de hamar megoldódik a problémám, mert kirakják a bőröndjeimet, bevágódnak a kocsiba, becsapják az ajtót, és egyszerűen se szó se beszéd, elhajtanak. 

A parancsnok, a komoly arcú nő és a 'kutyás' csodálkozva néznek rám, mire én megvonom a vállam, jelezvén, hogy nem különösebben lepett meg a dolog.

  Mivel nem áll szándékomban többet beszélni a kelleténél, egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, így leplezvén a zavaromat. A kutyás férfi - aki talán csak megsajnált - megköszörüli a torkát, és kisegít a kínos szituációból.

- Szóval akkor, ha jól gondolom, te vagy Savannah - lép közelebb és kezet nyújt. Meglepően puha a tenyere, de gyorsan elrántom a kezem, mintha áramütés ért volna. A pillantásán látszódik, hogy megütközik a dolgon, de hálistennek nem firtatja, hanem tovább folytatja a bemutatkozást. - Will vagyok. Én vagyok az itteni pszichológus. Általános orvosi végzettségem még nincs, de két év múlva remélem az is meg lesz, szóval, ha ilyesmi gondod is adódna, keress meg nyugodtan, hátha tudok segíteni. A problémásabb diákoknak hetente kétszer kell hozzám járniuk, sima elbeszélgetésre, ettől nem kell tartanod.

- Hűha, ezt mind egy levegővel mondta el? - csúszik ki a számon a gúnyos megjegyzés, pedig egyáltalán nem állt szándékomban hangosan is kimondani. A szám elé kapom a kezem, majd bocsánatkérően pislogok, de aztán szöget üt valami a fejemben. - Mi az, hogy problémás? És én miért lennék az? - kérdezem felháborodva.

Megvonja a vállát és csak azután válaszol.

- A szüleid szerint az vagy, szóval oda osztottunk be.

Némán hápogok a fejembe tóduló dühtől, de inkább nem szólalok meg, még a végén heti háromra nőne a pszichó kezeléseim száma. Még legalább ezer kérdést fel szeretnék tenni, de úgy döntök, hogy már így is többet beszéltem, mint az elmúlt egy évben, úgyhogy inkább összepréselem az ajkaimat.

  A szememmel elkezdem keresni a parancsnokot és a fapofa arcú nőt, de rá kell jönnöm, hogy időközben magunkra hagytak minket. Kérdőn nézek a férfira, aki rögtön megválaszolja fel nem tett kérdéseimet.

- Mára rám lettél bízva, úgyhogy én mutatom meg neked, hogy hol fogsz lakni, hová kell menned ebédelni, meg ilyenek. Kapni fogsz egy beosztást is, elég szigorúak az időre vonatkozó szabályok, de szerintem hamar beleszoksz - miközben magyaráz elindul, és én is követném, de megfeledkezem a lábamon fekvő kutyáról, így mikor előre lépnék, megbotlom és konkrétan átesem rajta. Behunyom a szemem, és várom a fájdalmas becsapódást, de ekkor egy erős kar fonódik a derekamra és megakadályozza, hogy már az első nap összetörjem az arcom. A kar tulajdonosa erősen tart, én pedig jobb híján belekapaszkodom a pólójába. Érzem a testéből áradó hőt, és az illatát, ami valamire nagyon emlékeztet, de nem tudom pontosan mire, csak azt, hogy nagyon kellemes. 

Hirtelen arcul csap a felismerés, hogy Will milyen közel van hozzám és hátratántorodom. Miután biztonságos távolságban vagyok, félresimítok egy odahulló tincset az arcomból és zavartan megköszörülöm a torkom, majd felnézek rá, és meglátom a meglepett arckifejezését.

- Öhm, köszi - motyogom, majd elindulok arra, amerre ő is az előbb.

Hallom, hogy a hátam mögött füttyent egyet, majd mikor hosszú lépteivel utolér, még egyszer hátraszól a válla fölött annak az átkozott kutyának.

- Merlin, gyere már.