3

   Will mindent megmutat a táboron belül. Elsétálunk a menza mellett - ahonnan hangos zsivaj jelzi az ebédidőt -, majd megnézzük a főépületet - ott kell majd minden papírmunkát intéztetni - és a legfontosabb dolgok ott fognak történni. Körbevezet a kiképző központban is, amelynek mind a belső, mind a külső része óriási, hogy Will szavait idézzem: "Rengeteget fogsz itt szenvedni." Legvégül pedig a szálláshelyhez vezet, amely kívülről egy egyszerű kollégiumnak tűnik, és belülről sincs benne semmi különös.

   Minden szoba négy ágyból áll, folyosónként van egy fürdő és mosdó, és természetesen az egész koedukált, úgyhogy a visszahúzódó, szótlan énem, biztosan remekül fog szórakozni. 

   A 413 - as szobában fogok lakni, ahol - miután szemrevételezem a terepet - azt állapítom meg, hogy az ablak melletti utolsó ágy az, amelyik még nincs elfoglalva, így oda pakolom le a cuccaim.

  Miután végzek a berendezkedéssel, Willhez fordulok.

- Köszönöm a körbevezetést - szólalok meg egy kisebb torok köszörülés után, mire felkapja a fejét és hatalmas vigyorral válaszol.

- Ó, a legjobb helyet még nem is láttad.

Kérdőn nézek rá, de csak int egyet, hogy kövessem, majd lazán ellöki magát az ajtófélfától, aminek támaszkodott. Sóhajtok egyet, és elindulok utána, őszintén szólva kíváncsi vagyok, mi lehet itt a legjobb hely. Utána megyek, és egészen addig követem, míg egy kisebb épülethez nem érünk, amin az ajtó fölé az van kiírva, hogy "Egészségügyi központ".

 Megtorpanok és valamilyen csoda folytán kitör belőlem a nevetés. Olyan abszurd számomra, hogy valaki szerint egy egészségügyi központ a legjobb hely, hogy nem bírom visszatartani. Egészen furcsa érzés, azt hiszem, már évek óta nem nevettem ilyen felszabadultan. Sőt, sehogyan sem. Még a könnyem is kibuggyan, olyan jól szórakozom, de aztán hirtelen a szám elé kapom a kezem és a nevetésem elhal, a szám széle lekonyul, majd már csak csendesen hüppögök miközben a könnyeimet törölgetem, és még én sem értem mi ez a hirtelen hangulatváltozás. Megijedtem a saját nevetésemtől.. Bűntudatom lett, hogy egy pillanatig jól éreztem magam.. Otthon ezt nem volt szabad.

Szép lassan megnyugszom, és mikor teljesen elcsendesülök, Will közelebb lép hozzám és aggódva fürkészi az arcom. Próbálom kerülni a pillantását, ezért inkább a földet pásztázom, és úgy tűnik nem áll szándékában erőltetni a dolgot, mert sóhajt egyet, és inkább kinyitja előttem az ajtót, maga előtt betessékelve az épületbe.

   Ahogy belépek, hirtelen nagyon bántja a szemem a vakító fehérség. Hunyorognom kell és zavartan nézek körül, mert nem számítottam ilyen modern körülményekre. Kis táblácskák jelzik, hogy itt minden van, a röntgen, CT és MRI berendezésektől kezdve az elektro - és lézerterápiáig.

Ámulva olvasgatom a szolgáltatások listáját, amikor Will megszólal.

- Hát igen, a katonaság egészségügyeit az állam mindig is bőkezűen támogatta hál'istennek. De azért ne legyél így elhűlve, ezekre a kezelésekre max akkor jöhetnek a diákok, ha komoly bajuk van.

Elgondolkozom a mondottakon, miközben az irodájához vezet, majd betessékel és leültet egy székre.

- Hogy érted azt, hogy a katonaság? - kérdezek vissza. - Azt hittem, ez csak katonai nevelőtábor.

Leül az íróasztalához és némi töprengés után válaszol.

- Ez így van, de az ilyesfajta katonai nevelőtáborok közvetlenül a katonaság felügyelete alatt állnak.

- Hogy érted azt, hogy az ilyesfajta katonai nevelőtáborok? - kérdezem értetlenül.

- Úgy, Savannah - mikor közbe akarok vágni, hogy Julesnak szólítson, türelmetlenül leint -, hogy ez nem egy egyszerű nyári tábor a gyerekek szórakoztatására, ide nem azért jöttél, mert a szüleid le akartak passzolni egy hétre, hogy jól szórakozz. Erre a helyre a kezelhetetlen, otthon meg nem tűrt gyerekeket hozzák, vagy azokat, akiket a kiskorúságuk miatt nem zárhatnak börtönbe, de ez nem azt jelenti, hogy nem lennének oda valók. Úgy érzem, te az előbbi csoportba tartozol és ezt nagyon sajnálom, mert nem hinném, hogy ezt érdemelnéd. Ahogy itt nagyon sokan nem. Én azon igyekszem, hogy elviselhetőbbé tegyem nektek az ittlétet. Remélem, ebben együtt tudsz majd működni. Arra pedig készülj fel, hogy itt nem kezelik másképp a magadfajtákat, mint a bűnöző gyerekeket. Ezért is lesz nagyon nehéz. És ezeket most nem azért mondtam el, mert támogatom ezt a borzalmas rendszert. Nem, távolról sem. Csak szeretnélek felkészíteni arra, ami itt vár, mert úgy érzem, kötelességem ezt tenni.

  Nem tudok mit mondani. Sokkos állapotban bámulom a velem szemben ülő, állát a kezein pihentető férfit. Megrémített azokkal, amiket mondott és úgy tűnik ezt azonnal észre is veszi, mert gyorsan megszólal újra.

- Én mindenben segíteni fogok neked, itt mindig megtalálsz, ha bármi kellene. És ha jól teljesíted a kiképzési szinteket, nem lesz gond. Szorgalmasnak kell lenni, okosnak és ügyesnek. Bízom benne, hogy benned megvannak ezek a képességek.

Kár, hogy tévedsz - gondolom keserűen, majd szó nélkül felállok és elhagyom az irodáját. Hallom, hogy kitolja a székét és feláll, ezért megszaporázom a lépteimet, nehogy utolérjen.

  Mikor kiérek az épületből, kisimítom a szememből a rakoncátlan tincseimet, majd körbenézek, hogy mégis merre kéne elindulnom vissza a szálláshelyhez. Teljesen tanácstalan vagyok, de ekkor éppen egy kisebb lányokból álló csoport halad el az épület mellett és úgy döntök, hogy az lesz a legjobb, ha őket követem, hátha arra felé mennek.

Miközben sétálnak, hangosan nevetgélnek, és az egyik lány, akinek gyönyörű, derékig érő szőke haja van, folyamatosan magyaráz valamit a többieknek, akik óriási lelkesedéssel az arcukon figyelik a beszámolót. Meg sem kísérelem kihallgatni őket, és igazából a legkevésbé sem érdekel, hogy miről társalognak, de egy pillanatra azért elfog az irigység. Bárcsak én is képes lennék ilyen jól érezni magam. Bárcsak én is tagja lehetnék egy baráti társaságnak.

   Régen egészen sok barátom volt, még azt is megkockáztatnám, hogy népszerű voltam. Két legjobb barátom volt, Nick és Robin. Minden nap együtt mentünk suliba, aztán pedig haza. Délutánonként is sokat lógtunk együtt, rengeteget nevettünk. Rájuk bármikor számíthattam és ők is rám. Nagyon szerettem őket.

Aztán rosszabbodott a helyzet otthon, én pedig szépen lassan ellöktem magamtól az embereket. Először a tágabb baráti körömtől köszöntem el, aztán Robintól és végül Nicktől. Ők próbáltak mellettem maradni, küzdöttek értem, de nem hagyhattam, hogy fájjon nekik, amit velem művelnek otthon, így hát óriási kínszenvedés árán, de végleg elszakítottam magam tőlük.

  Ahogy elmerülök a gondolataimban, eszembe jut, miért is jobb, ha egyedül maradok, mennyi csalódástól tudom így megkímélni mind magam, mind pedig a többi embert. A nevelő szüleim ennyit tanítottak nekem életem során: ne bízz senkiben, ne szeress senkit, és ne avass be senkit az életed történéseibe (persze főleg abba ne, hogy otthon rendszeresen bántalmaznak).. Ha egész életedben ezt "verik" beléd, akkor nagyon nehéz máshogy állni a dolgokhoz.